Csak állt és nézett. Várta, hogy a Nap a horizont alá bukjon, és az eget ezernyi színűre fesse. A naplemente volt a legszebb szín. Szeretett volna naplemente lenni. Minden nap megvárta, míg felkel és lemegy a Nap. Csodálta a táj festőiségét, az idegen bolygó győzedelmét és leáldozását az idők végezetén keresztül. A nap többi órájában sokat elmélkedett. Néha elképzelte, hogy ha felhő lehetne, biztos a naplementében lenne felhő. A végtelen alföldi égen perzselő Nap oszlatná el utolsó harmatját, így múlna el. Ennél nincs is szebb halál. De amíg élne, szárnyalna. Szárnyalna a boldogságtól, hogy gyönyörű; szárnyalna a madarakkal, az aprócska bogarakkal. Meglovagolna minden szellőt és hősiesen harcolna az orkánok ellen. Kacagna az érzéstől, mikor egy-egy arra repülő pillangó megcsiklandozza, és büszkeséggel töltené el, ahogy egy-egy bamba ember felnéz rá és azt mondja „ez gyönyörű”. Ahogy továbbhessegetné a szél a hegység felé, a csúcsokat védelmezőn betakarná. Azt játszaná, hogy egy hatalmas takaró, és a hegy a fázó kisgyerek. Néha pityeregne, ahogy a hegy fölé kell emelkednie, de néhány szomorú pillanat is kell ahhoz, hogy az igazán szépeket értékelni tudja. Amint e képzetekkel játszadozott, a Nap újra végét kezdte járni. A vakító tűzgolyó elővette varázsecsetét, és az utolsó aranyló órájában narancssárgára és ciklámenre festette az ég alját, lilára varázsolta a felhőket, és megterített a Holdnak, akiért minden nap lemondott, majd újra felkelt. Az álmodozó szíve megint vágyakozott: bárcsak ő is csatlakozhatna a lilákhoz! Bárcsak ő is felhő lehetne! Vérzett volna a szíve, de hisz nem is volt szíve. Szegény csak egy ablak volt a kilencedik emelet északi oldalán, akit reggelente néha kinyitottak, és félévente megpucoltak. Szegény egyetlen öröme képzeletei voltak. Bántotta, hogy rajta mindenki csak átnéz, és senki sem veszi észre. Ezért szeretett volna valami gyönyörű, például egy felhő lenni: végre valaki észrevenné és elveszne szépségében.