Sziasztok!

Én is meg szeretném osztani veletek ezt a pár sort, amik már rég fogalmazódnak bennem, de csak most jutottam el odáig, hogy anélkül le tudjam írni őket, hogy hatalmas tavakat sírnék. Már csak nagy pocsolyákat. Bele is kezdenék, mielőtt elmegy tőle a bátorságom, és kitörlöm az egészet, mint ezelőtt háromszor.

Tudni kell rólam, hogy nem sok előadót hallgatok, mindösszesen hármat, ezt minden vicc nélkül mondom. Rendben, régebben volt több is, de azok kiestek, és maradt három. Nem fogok hazudni, mindannyian nagyon közel állnak a szívemhez, de a legközelebb még is a Linkin Park van – annak ellenére is, hogy alig két éve ismerem Őket.

Igen, emiatt már párszor megkaptam azt, hogy mekkora egy „hamis rajongó” vagyok, és, először, még le is ragadtam ezen, de, mára már, teljesen hidegen hagy, ha megkapom ezt a megnevezést, mert rájöttem, hogy rajongónak lenni nem azt jelenti, mint amit ezek az emberek gondolnak. Ők azt hiszik, attól leszel igazi rajongó, ha egy adott előadó minden számát betéve, álmodból felkeltve is tudod, s minden apró morzsát tudsz az életének összes szakaszáról.

Persze, nem mondom, hogy hátrány, ha a legtöbb dalszöveget fejből tudod, hiszen, ha koncertre mész, az nagyon jól jön, és az sem hazugság, hogy baj, ha tudsz pár dolgot róla, vagy sokat. De, szerintem, lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, nem ettől lesz valaki igazi rajongó. Hanem az érzéseitől.

S ezt is a Linkin Park tanította meg, amiért, és még sok más dologért is, iszonyatosan hálás vagyok.

Kezdjük azzal, hogy átvezettek megannyi rossz időszakon, ha az iskolára, ha a családra gondolok. Megannyi veszekedésen, azon is, hogy különböző, szépnek nem nevezhető jelzővel illettek az iskolában. Azon át, hogy az egyik legjobb barátom elköltözött, hogy elkezdtem a gimnáziumot. Végigkísérték az első szerelmem, a szakításom, a szomorúságom – amiből végül örömet csináltak. Egész mostanáig, amikor a gépemmel az ölemben ülök a szobámban, a fülem befogadja Chester angyali hangját, az ujjaim pedig sebesen száguldanak a billentyűn. Megannyi könnyemet letörölték, és sugárzó mosolyra cseréltek azt, vagy örömkönnyekké alakították őket.

A dalszövegeik ott voltak velem, amikor az iskola folyosóján ültem, amikor hazafelé baktattam, de Chester hangja akkor is a fülemben csengett, amikor el kellett volna, hogy nyomják azok a dolgok, amiket nekem mondtak. De sosem éreztem úgy, hogy azok elnyomnák, sőt, épp akkor lett erősebb, amikor azok is, amik elnyomni akarták. Mintha azt kiáltotta volna, több millió kilométerről arrébb, a tudtán kívül, hogy ne merjem feladni! Hogy küzdjek! Hogy ne érdekeljen!

Miután meghallottam a kiáltásait elkezdtem megfogadni Őket, tudtam, hogy hallgatnom kell rájuk, mert csak jót akar nekem velük, amit meg sem érdemlek. Chester hangja, amit csak én hallottam, elérte azt, hogy felálljak, hogy felemeljem a fejem, és mosolyogjak, olyan helyzetekben, amikben ezekre nem lettem volna képes nélküle.

A dalszövegei egyfajta üzenetként jutottak el hozzám, amivel elérte, hogy azt csináljam, amit mondd, mert az lebegett a szemem előtt, hogy, ha más miatt nem is, miatta megéri folytatnom, megéri boldognak lennem. Éreztette velem, hogy Ő azt szeretné, ha boldog lennék. Én pedig megfogadtam, hogy boldog leszek, mert Ő ezt akarja, és nem fog számítani az, amit a többiek mondanak, még akkor sem, ha Ők többen vannak, mert Chester hangja sokkal erősebb.

Sajnos, csak később jöttem rá arra, hogy talán azért éreztette ezt velem, mert szüksége lett volna arra, hogy vele is ezt éreztesse valaki. Hatalmas bűntudatom van amiatt, hogy nem tudtam megmondani neki azt, amit meg szerettem volna. Nem tudtam a tudtára adni, hogy Ő jelenti számomra a reményt, és a fényt, ami miatt haladnom kell előre. Nem tudtam neki megköszönni azt, hogy talpra állított, hogy átcipelt az akadályokon. Nem volt alkalmam arra, hogy elmondjam neki azt a tényt, hogy mennyire szeretem, és, hogy egy csodálatos, szeretetreméltó ember.

Egyszer felébredtem az éjszaka közepén egy álomból. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy az Ő kezét fogtam, Ő pedig mosolygott, miközben könnyes volt a szeme. Vissza szerettem volna aludni, hogy, ezúttal, én törölhessem le a könnyeket az arcáról, és csak a mosolyát láthassam, de nem sikerült. Órákig forgolódtam álmatlanul, a plafont bámulva, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne fölöttem, hogy megfogja a kezem.

De nem jelent.

- Egy tizenhat éves lány tollából, jobban mondva billentyűzetéből, aki elmondhatatlanul szereti ezt a csodás embert.