A csillagokat fogva, rántva a hajnalt
Az ég eltűnő sugarat kapdosva
Végtelen búcsút komponált.
Reszketve ért el, üdvét szórta rám,
Foszlányt szakítva elém az úton,
Csendben szedtem a jelt, mindet,
Fektette elém az eljövendőt,
Majd szakított belőlem, a jelenből.

A cafatok körökben pörögtek rajtam,
Fölöttem súgtak, ordítottak, fújtam
Tovább, két hét, négy hét,
Négy éve már. A szél haladt tovább.
Tépést sodorva a felhőkkel, kavarva
E nap zavart, kicsavart hajnalát és azt,
Ki hangjától fáradtan vonszolja
E végtelen mesét magára nevetve már.

Bűnös volt az ég, mi itt zenélt.
Lehelte sodró sóhaját, majd
Álomból rögeszmét csinálva
Csattant el hirtelen, min
Mesterkedett. Lehetetlenségét
Pörgette hozzám, mesélésében
Akadok el. Ha szemembe nézve
Integet, akkor se hinném talán…

Hosszú búcsú végtelen egekben,
Keresve Téged tévedtem el,
Eltévedtem, eltűntem a csillagokban,
Te lőtted mindet hozzám, tőlem
El, szikrát adva elsőre ürességnek
Torz hajnalába, évekig egyetlenem
Lettél, eltetted végleg minden
Más vágy suhanó üstökét.

Eladtad, mit eladtam Veled,
Mit nyertél, nem az, mit akarsz,
De örök, mit jelent, örök, mit ad.
Szellemed végleg fennmarad,
Tintám könnyében kering
Fáradtan, végét futja-e,
Nem mondja senki meg,
Majd ellöklek egyszer megfúló alkonyon.

Végtelen a lánc is, mi hozzád köt,
Te mondtad, akarod, bár másképp,
Nem úgy, mint kellett, de
Megtetted, az összhangzó búcsú
Meg nem szakad, nem tudom,
Mondjam-e, hogy örökké szeretlek? Hisz
Nem mondtam soha még Neked,
Hát sejtettem valaha is én?!

S még lassan tűröm e szimfóniát,
Szétfoszlik minden, mi fölösleg,
És magam fűzöm belőle a
Díszrapszódiát. Selyembe éneklem
Sérelmeim, Istenné téve taszítlak,
Húzlak, míg el nem jön az idő,
És elszökök nélküled, búcsúm
Élősködőjét ölöm ki létemből.

Látlak még talán, egyszer majd
Te is, ha nézem az arcodat,
Megmondod mindez miértjét,
S a haladó szél elcsitul talán,
A zenélő ég adna harmóniát,
Kegyet nyújtva nekem megfejteni
Szemedbe nézve életem nagy rejtelmét.
Mondd, hol van már a vég?

Ellen Thompson