Aznap korán ébredtem, a félhomályban még az órát is nehezen láttam. Hajnal volt. Bekuckóztam magam a meleg takaróba, azzal a szándékkal, hogy alszom még egy kicsit, de a szemem csak nem akart lecsukódni. Egy darabig még forgolódtam, végül kikászálódtam az alvástól rendetlen ágyamból.
A kezemben gőzölgő bögre kávéval álltam az ablak előtt, és a kopár fákat néztem. Az egykor gyönyörű színekben pompázó lombkorona most a földet borította be. A járdán a rengeteg piros és sárga levél egy szőnyegre hasonlított. Az ég borús volt, már gyülekeztek az esőfelhők. A szél erősen fújta őket egymásnak,rángatta, mint holmi rongybabát.
Elhatároztam,hogy kimegyek a közeli tóhoz. Meleg ruhát vettem fel, és a biztonság kedvéért egy esernyőt is elraktam. Ahogy leértem az utcára, a szél belekapott a hajamba, ráncigálta jobbra-balra,majd elcsendesedett. Az egész utcában csend honolt. Mindenki aludt még, a korai órára való tekintettel.
Ahogy mentem, a fák hajlongtak előttem, néha olyan volt, mintha a kopár ágaik engem akarnának elkapni. Elsétáltam zárt üzletek, csendes parkok és játszóterek mellett. Minden utca kihalt volt, a félhomályban gyéren világító lámpák mutatták az utat, de ahogy a tóhoz értem, azok is elfogytak. Már nem volt semmi, ami látni engedett volna egy-egy tócsát.
A fák letört ágai az úton hevertek. A legtöbbe még egyszer belekapott a szél, és elrángatta őket az utamból. Néhány perc múlva az égbolt morgó hangja figyelmeztetett a közelgő esőre, így még időben fel tudtam készülni a viharra. Jól is tettem, hiszen az ég leszakadt, az eső ömleni kezdett. Néhány béka a partról beugrott a vízbe, ami gyorsan összezárult a kis testük felett,fodrokat szórva az addig érintetlen felszínre.
Aztán megláttam a hidat, ami a kis szigetre vezetett a tó közepén.Elindultam, és ahogy ráléptem, az öreg szerkezet nyikorogva fejezte ki nemtetszését. A szigetre érve az egyik padra ültem,onnan figyelve a vihart. A lehullott falevelek táncot jártak,felkapta őket a szél, és néhányat messze repített. Az égboltdühösen morgott, amint a fekete felhők egymásba értek, egy villám világította be a sötét égboltot. A tó felszíne sem maradt már érintetlen, minden esőcsepp kis fodrokat hagyott maga után.
Aztán elhomályosult előttem minden... Már nem a padon ültem, hanem egy játszótéren találtam magam, láttam, ahogy a fiamat beültetem a hintába, és meglököm. A madarak csicseregnek, a nap szikrázón süt a játszótérre. Lágy szellő fúj végig a parkon, felkapva az addig füvön fekvő virágszirmokat. Ahogyan a hinta vissza ér hozzám, újra meglököm, és nézem a fiam ragyogó kék szemét,boldog mosolyát. Én is boldog vagyok, kikapom őt a hintából,magamhoz ölelem. Karamellszínű hajába temetem az arcom, hallom vidám kacarászását. Elemelem magamtól, apró kezecskéivel felém nyúl, megérinti az arcomat és semmi mást nem szeretnék, csak megállítani a pillanatot...
Hirtelen egy újabb dörgés riasztott meg, mire az emlék tovaszállt. A szemem sarkából letöröltem egy könnycseppet, és felfelé pislogva próbáltam visszatartani a sírást, de akkor már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Nem tudtam másra gondolni,csak a göndör tincsekre, és a gyönyörű kék szemekre. Vajon mondtam neki elégszer, hogy szeretem? Játszottam-e vele eleget?Sosem fogom már megtudni a választ... Nem tudtam megállítani, nem tudom visszapörgetni az időt...
A könnyeim patakokban folytak, az esőcseppekkel együtt áztatták az arcomat.Én csak hagytam, és az emlékképet újra meg újra lejátszottam magamban.
Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott, de időközben világos lett, az eső is alábbhagyott, a lámpákra sem volt már szükség. Letöröltem az arcomat, és hazaindultam.
Az utat még több letört ág és lehullott levél borította, a mélyedések,amik addig üresek voltak, megteltek vízzel. A város feléledt, de a játszóterek üresen álltak, hiszen a játékokról víz csöpögött, és a homoknak nevezett sárba már senki nem ült volna bele szívesen. Az autósok, akik elhaladtak mellettem, a vizet a járdára fröcskölték. Néhány üzlet kinyitott, csak az én szívem maradt továbbra is zárva, képtelen volt felébredni...
A ház előtt leengedtem az esernyőmet, és még egyszer utoljára mélyen beszívtam a friss levegőt, az esőillatot, ami átjárta az orromat és a tüdőmet. Ahogy a lépcsőházba léptem, az ajtó bezárult mögöttem, eltompult az eső és a süvítő szél hangja. Újra csak a szívem monoton zakatolását éreztem...